Gárdonyi Géza munkái

A KÜRT
regény

Előszó:
A kürt erősebb minden földi szónál.

I.

Zsuzsi a piacon űlt, s kelkáposztát, paradicsomot és diót árult. Babot is egy zsákocskában. De két kis hintalovat is, piros nyergűt persze és szürkére festettet.
Űlt a szakajtókosáron, mint a többi kofa, és árult, mint a többi kofa. Közben-közben feltekintett az emeletes házak résein át a toronyba.
Tizenhét éves volt akkor Palcsó Zsuzsika, s először történt, hogy árult a piacon. Mert bizony ő már a polgári első óta kisasszonyosan járt. A polgári negyedik után meg már kalaposan is és napernyősen. És némán fájlalta, hogy az anyja kofa.
De maga Palcsóné is érezte, hogy Zsuzsi nem piaci sorsra termett. Akkor este, hogy kimenyült a lába a pincelépcsőn, maga jajgatta képtelenségnek, hogy a leánya legyen a vicekofája:
- Jaj a helyem, helyem! Más űl a helyemre! Elvesztem az én jó helyemet, vevőimet, szerencsémet, kenyeremet! Te már, hiába, nem ülhetsz oda! Még a piaci kutya is téged nézne! Jaj elveszítem a helyemet!
Zsuzsiból már csirke korában kiötlődött, hogy borsódzik a kofa-mesterségtől, s különösen a piactól.
- Nem, én nem árulok! - sírta, mikor már a polgári elsőbe járt, - megöl a szégyen! Nem árulok!
Pedig csak negyedórai helyettesítésről volt akkor szó, és Zsuzsikában még csak tizenegy évet ölt volna meg szégyen.
No meg is bufálta akkor az anyja.
- Hogy a putnoki csuda verjen meg, hát engem nem öl meg a szégyen!?
Zsuzsika azonban se nem puhult, se nem hajlott.
- Nem, én nem árulok! Nem árulhatok! Arra járnak az iskolás társaim.
- No, cudar csökönyös teremtés ez az én leányom! - pihegett Palcsóné a fejét csóválva, - ha ló vóna, el nem indíthatná néha tizenkét ostor se!
De azért maga is olvadozó szívvel nézte Zsuzsit, mikor úri leányokkal lépett ki az iskola-ajtón. S pláne, ha búcsúzkodásaikban meg is puszikálódott valamelyik vele.
- Óh édes kis aranymálingóm!
Azután meg már, hogy felnyulladt a leány, ő maga zárta be a kaput, ha ástak vagy kapáltak a kertben.
A piacon akkor már ha a szomszéd kofákkal beszélgetett, Zsuzsikát csak így emlegette
- A kisasszony-lányom...
- Kisasszony-lányom? Lám-lám...
- Bizony kisasszony-lányom. Mért ne is lehetne? Csakannyi a joga rá, mint akárkinek.
A leányka is, ha kisasszonynak gúnyolták a mezítlábas leánytársak, fitos orrocskáját felvetve ismételgette:
- Jogom van rá, mint akárkinek.
Dehát hogy vállalkozott mégis aznap kisasszony-lányom a kofa-munkára?
Bizony sokáig tusakodott magával, hogy vállalja-e a nagy szégyent, vagyhogy ne vállalja? De vállalnia kellett.
Egy kis egyholdas kert volt minden vagyonuk. Meg abból fordult valamelyes hasznuk, hogy falovacskákat árultak. A lovacskákat a toronyőr faragta. A fát meg a lószőrt ők adták: többnyire jegenyefát meg fenyőfát. A toronyőr kifaragta, befestette, s ők szinte mindennaposan adtak el belőle.
A falovacska nagy jövedelmük volt: a toronyőrnek nem kellett pénzt sem adniok érte, csak mindennap tíz órakor odavinniök egy kosár kerti eleséget: zöldséget, babot, krumplit-mit, két embernek való kenyeret és két tojást. A torony lépcsője alatt ott lógott a kosár, csak belerakták az élelmet. Csengő volt-e fenn, vagy más jel? A kosár egy-két perc múlván megmozdult és felment. Minden hétfőn leérkezett egy frissen festett falovacska a kosár helyébe. Három-négy koronájával vették a piacon az asszonyok. Fiatal úri asszonyok ötöt is adtak érte. Volt úgy, hogy még útközben elkelt a faló. Volt úgy, hogy kettő is várta a vevőt. De már háromra sohse gyűlt a ló: megvették.
Akkoriban még olcsó volt a zöldség, a kenyér és a tojás. Boris néninek minden lovon fordult vagy két korona haszna. Hány korona az évenkint!
Hát reggel már ezt is jajgatta:
- Jaj, ki megy el a torony alá! Ha tizenegyre nem lesz ott az élelem, mással társalkodik a toronyőr.
Zsuzsi kisasszony sápadozott. Hogy ő aki már úri leányok közt nőtt fel, csakúgy tud mindent, mint akár a főispán leányai, - stikkelni, klöpfnizni, és poenleszt és teneriffát és rizsliőt, és frivolirozást és... és... és... hogy ő most kiűljön, kikutyorodjon a piacra! Ő aki könyvet is annyit tanult és nyelveket: Theisz Középső tanfolyamot és a Mein Viertes Buchot!...
Ájulásra támaszkodott. Életében először történt, hogy haragosan lobbant az anyjára:
- Már minden este rossz a gyomra! csakhogy pálinkát hozathasson! Szégyelhetné!
Sírt.
De végre is: ha elvész az a méternyi tér a piacon, elvész vele a kalap is, napernyő is, gombos cipő is. Hát... tragikus rándulással kelt föl, és magára vette az anyja legvilágosabb szoknyáját, réklijét. A haját is sírvára fésülte, parasztosan.
S fogott egy gyereket:
- Hozd ki ezt a puttont, meg ezt a két kosarat.
Mint amilyen arccal Kleopátra mondhatta:
- Hozzátok a viperákat.
S kiűlt a piacra.
A vásár lassan indult, mert bizony ő nem kínálgatta a portékáját, mégcsak halkan se, nemhogy kiáltozva, mint a többi. Nem is dicsérte, ha valaki odaszemlélődött. Ha kérdezték, megmondta az árát. Ha olcsóbban kérték, nem felelt, csak félrenézett nagy unalommal, mintha valami kellemetlen szagot érezne az alkudón.
Nyolc óra felé azonban urak is jelentek meg a piacon, a hivatalba menők, akiknek arra vitt az útjok. Egyik-másik megállt a finomka arcú kofácska előtt, s nyájasan kérdezte:
- Hogy ez a dió kedves? Nem hoznál-e fel nekem egy kosárral, a lakásomra?
Zsuzsi szíven szúrt galambként emelte föl a fejét a kedves szóra, s fájó hangon rebegte:
- Tíz egy garas.
De már arra a kérdésre, hogy vinne-e fel egy kosárral, elszigorodott a szeme, s megvetőn nézett a nyájas úrnak a cipőjére.
Diákgyerekek is igyekeztek már akkor át a piacon, aprók, nagyok vegyest. Egy-egy afféle surján legényke megjelenésekor Zsuzsi annyira lehajolt, hogy az arcából csak az orra hegye ha látszott.
- Hogy ez a paradicsom? - kérdezte egy asszonyság.
Zsuzsi fel se tekintett, csak úgy a kendő alól felelt röviden, hidegen:
- Hatos egy rakás.
De ha tovább ment a nagydiák, nyájasabban válaszolt:
- Nyolcon adom.
Dehát mért zavarta őt a nagydiákok arrajárása? Nem ismert ő közülök egyet sem, - csak Iátásból a tanítóképzőbe járókat. Az ő mindennapi gondolatai azok voltak.
Zsuzsi ugyanis, mikor elvégezte a négy polgárit, beiratkozott volna a tanítóképzőbe. De várnia kellett: az apácáknál nem tanítanak egyszerre négy osztályt, mint a fiuk képzőjében, hanem csak egy osztályt. Az első osztályba csak minden negyedik évben lehetséges a beiratkozás. Mikor Zsuzsi végzett, a harmadik osztály volt soron.
Zsuzsi arra gondolt, hogy megveszi a könyveket, és otthon tanul: mikorra amazok a negyedik év végére jutnak, utóléri őket. Elment a könyves boltba, és elszörnyülködve hallotta, hogy a könyvek ára ötvenegy korona.
Napokig búsult ezen.
Végre is egy délelőtt arra villant az elméje, hogy legjobb lenne, ha tanítóhoz menne feleségül: a tanítónak megvannak a könyvek. Esténkint még magyaráz is a férje: ő is megszerzi a diplomát. S nem is szükséges, hogy otthagyja azután a férjét: ő tanítja majd a lányokat, a férje meg a fiukat, - a két fizetésből gyöngyen megélnek.
Dehát hol az a bokor, amelyiken a tanítóférj terem?
S mintha valaki azonnal felelt volna reá:
- Itt az orrod előtt Zsuzsika: avagy nem itt van-e a tanítóképző? Nem innen rajzik-e ki minden évben egy-egy raj fiatal tanító, csupa legényember!
Igaz. Csakhogy a házasság ismerkedéssel kezdődik, s neki nincs a képzősök közt ismerőse. Az ismerőseinek sincs. Minden leánypajtásának tudja: miféle-kiféle fiatalemberek az ismerősei, negyedikes polgári korában, már gyakorta susogtak róluk az órák szüneteiben. Tanítójelöltről nem volt szó soha.
A gondolat mégis annyira felizgatta, hogy fogta a napernyőjét, mégegyszer beleszemlélődött a tükörbe, s délfelé ott sétálgatott már fitos orrocskájával a képző előtt.
Tizenkét órakor csakúgy dőlt ki az ajtón a sok legényember. És Zsuzsi elpirosodva sietett el köztük. Alig mert föl-fölpillantani. Csak úgy szemszögből kapogatott el egy-egy fiatal arcot. És ragyogó szemmel érkezett haza.
Attólfogva méggondosabban öltözködött, s minden délben ott sétált a fő-utcán; leste a férjét.
Csakhamar ismert ő látásból minden képzős legényt. Már az első héten megkülönböztette, hogy akik a legbajuszosabbak, azok a negyedikesek. S ha együtt özönlöttek is elő az alsóbb osztályuakkal, csak a könyvükre pillantott akiknél egyforma könyv vagy rajzfüzet, vagy lénia volt, megismerte arról, hogy egyosztályba valók.
S már ki is választott vagy ötöt, hogy azok bármelyikének Évája tudna lenni. Csak hát a megismerkedés...
Bátor lány volt ő, a járása is valami acélos, eleven, s az orrocskáját ahogy fölfelé szegezve sietett az útcán, egy profeszorasszony egyszer így szólította meg:
- Hova sietsz úgy te kis szélcsoroszlya?
Ezt mindig rá lehetett volna mondani. Csupa erő volt és bátorság. Csak ha legényfélével állott szemben, akkor nem volt bátor: meggyávult, egyszerre meggyávult, szinte megbutult: nem mert ránézni se.
Az év azzal telt el, hogy minden nyakkendőt ismert már a képzősök nyakán, de egyiket se figyelmeztethette, ha valamelyik nyakkendő félrecsúszott. S egyszercsak májusban megszüntek a déli előjövetelek. Egy-egy képzőst ha
látott is az útcán, csoportosan már nem mutatkoztak. Június elején meg valamennyien elmúltak a városból.
Szeptemberig bizony szomorú volt a nyár, de akkor megint megnépesült a képző, megint hetykélkedtek benne negyedikesek, és Zsuzsi megint válogatta őket, - szemérmes távolságban.
- Az idén már akárhogy is!...
S akkor következett az anyjának az a lába ficamodása.

- Hogy ez a paradicsom, lelkem?
- Nyolc egy rakás, - felelte Zsuzsi szomorún.
Az asszonyságok még nyári kabátkában jártak-keltek a kofák között. Dinynyét is vettek még itt-ott, de már szőlőt is, berzencei szilvát is. És különösen sok paradicsomot, téli eltevésre valót.
- Hogy ez a paradicsom, lelkem?
A portéka lassacskán elkelt. Tíz előtt már csak két rakás paradicsomja volt Zsuzsinak és két fej kelkáposztája.
Mikor az óra tizet ütött, belerakta a maradék paradicsomot és kelt a kisebbik kosárba. A fiú már ott állt. A hátára vette a puttont, puttonba a szétbontott zsákot. S vitte haza.
Zsuzsi megindult a kisebbik kosárral a torony alá.
Sohse járt ott. De az anyja elmondta, hogy a torony alatt van egy kettős ajtó. Annak a kilincsét csak meg kell nyomni. Kötelek lógnak ott, harangkötelek. Oldalt meg balról keskeny falépcső látható. Hat vagy hét lépcsőt hág: kanyarodót talál ottan. A kanyarodó mellett lóg a kosár.
Zsuzsi az arcát lehajtva lépigélt, és szorongó szívvel pillantgatott jobbra-balra: lát-e képzős ifjút, vagy lát-e úri leány félét? Ha negyedikes ifjút lát vagy úrileányt, akivel együtt járt iskolába, elfordul, áttér az útca másik járójára. Ment, lépigélt sietőst.
A templomtéren jut eszébe, hogy szerdánkint az anyja egy másfélaraszos fadarabot szokott fűrészeltetni vele. Dorongfából, többnyire jegenyéből, fűrészelt, de néha fenyőfából is.
- A fejet, - szokta mondani az anyja, - fűrészeld a fejet.
Abból szokta ugyanis kifaragni a toronyőr a lovacskának a fejét. Meglassudott.
Hazamenjen-e mármost azért a fejért? Messze laknak ők a külső városban. Vagyhogy délután küldje el a fiúval? Vagyhogy holnap reggel?
Közben a torony alá ért. Megtalálta az ajtót, a harangköteleket. A lépcsőt is, a kosarat is. A kosár ócska volt és vastag zsinegen lógott. Az is régi zsineg volt. Egyáltalán minden réginek látszott ottan: az ajtó, a harangkötelek, a lépcső.
Felnézett a lyukon. Sötét volt az belől. Beletette hát a kosárba a zöldséget, krumplit, paradicsomot, kenyeret, két tojást.
S várt.
A kosár csakhamar meg is mozdult és fölfelé vonult. Zsuzsi nézett-nézett utána. A szemébe porszem esett. Előkapta a zsebkendőjét, s rányomogatta. Aztán felkiáltott a kosár után - Hé! Toronyőr bácsi!
Senki se felelt.
Zsuzsi várt kissé, s megint kiáltott:
- Hé! Nem hallják?
Senki se felelt.
Zsuzsi nem ismerte az őrt, csak épp kisiskolás korából emlékezett rá, hogy látta a torony erkélyén, amint a kürtöt fujja. Ahány negyed, annyi tú-tú. Az egy negyed egy hosszú tú-ú-ú. Az őr csak akkorának látszott, mint egy krumpli. Bizonyára suba volt rajta. Lassú lépésekkel sétálta körül a tornyot, és minden szögleten kürtölt: tú-tuú.
- Hé! Toronyőr bácsi!
Semmi felelet.
Dehát a fejnek az ügye nem maradhat elintézetlen. Zsuzsi nem várt tovább, - már akkor kikönnyezte a porszemet, - neki-lódult a magasságnak. A keskeny poros lépcső ideoda-szögletekben emelkedett előtte. Hosszú-lábú embereknek szabhatták, mert ugyancsak meredek volt a hágó!
A torony közepe táján meg is állt Zsuzsi. A szíve dobogott, a melle zihált. Ablakocska világosolt ott. Kinézett rajta. Háztetők sokaságát látta. Lassabbra fogta a lépést.
No nem gondolta, hogy ennyire magas a torony.
Feljebb valami erős, egyenletes és lassú kattanás hallatszott egyre-másra. Mingyárt tudta, hogy a torony órája az. Onnan feljebb már alacsonyabbak voltak a lépcső-fokok, - látszott rajtok, hogy nem régen ujították. Avas olajszag terjengett ott a homályban, valami olyanféle szag, amilyenről a vakon-járó a lakatosműhelyre ismer. S feljebb egy-két lépcsővel már láthatók voltak a nagy fekete fogaskerekek, s a hordófenék nagyságu rozsdás ballagó. Katt, aztán megint katt, - lassú, hideg méltósággal.
Mégfeljebb teljesen megvilágosodott a lépcső. Az utolsó fokok látszottak ott, s egy csapó-ajtócska, amely azonban fel volt támasztva a falnak.
Kilépett az erkélyre és pihegve nézett le, szét a városon.
- No ide se jövök fel többet. Az arca piros volt.
Hazafelé is nézett, de az ő házuk tetejét egy kékfestőnek a háza takarta. S arrafelé már sok akácfa is állt a házak között. Aztán lenézett a templomtérre. Sárgult fák álltak ott a házak előtt. Egy kert is látszott: a papház kertje.
Szédült.
Nem nézgélt tovább. Ajtót látott maga előtt s ablakokat. Bekopogtatott az ajtón.
- Szabad! - hangzott ki egy erős férfihang.
Zsuzsi benyit. Igen világos szoba. Az ablak mellől a napnak szélesen befénylő sugarában egy szőke legény kel föl. Ingujjban áll ott. A kezében a zöldségeskosár, amely az imént utazott fel alulról. Szép, lányosképű fiú. Vörhenyeges haja mint a felborzolt oroszlánsörény. A vállán egy feketerigó.
Zsuzsi meglepődve nézett.
A fiú is csak állt és ámult.
És bámultak egymás arcára, mint két faragott kép. Még a rigó is mozduatlanul állt a fiú vállán, és felnyulladva bámulta Zsuzsit.
- A fej, - szólalt meg végre Zsuzsi, mintha álomban rebegne, - otthon maradt...
S behunyta a szemét, és kipenderül. Futott le a lépcsőn, mintha kergetnék.

*

Még este is, mikor levetkezetten az ágy szélén ült, sokáig könyökölt a térdén, s gondolkodott: mért zavarodott meg annyira odafent?
Hogy egy öreg bácsi látására volt elkészülve, s helyette egy legényt talált? Hogy olyan sörényt emberen sohse látott?
Hogy ingujjban volt?
A kérdések kérdések maradtak.
Másnap persze megint fel kellett öltenie a parasztruhát, s hallgatnia megint:
- Hogy adja a paradicsomot, lelkem?
Űlt halványan, mint rab a vallatópadon, s minden negyedórában fölteleintett a háztetők résein át a toronyra. - Tutuuú!...
De lám: nem az a szőke legény fújja a kürtöt. Csak arasznyinak látszik az őr, Zsuzsi szeme mégis megkülönbözteti. Valami barna ember, időses is. Apja talán?
Lehet, hogy ott volt az is tegnap a toronyszobában, de nem látta. A butorokat se látta, csak azt a legényt látta.
S isméten-ismét restelkedett, hogy gyáva volt, mint valami kislány. Meg kellett volna állania bátran, nyugodtan, mint olyan leánynak illik, aki négy polgárit végzett és jogosan viseli a kisasszony címet. Hát kicsoda-micsoda az a lófaragó? Köszönje meg, ha egy tanult kisasszony szóba áll vele.
Dehát most már nem lesz alkalom arra, hogy végigpillantson rajta. A zöldséget-mit bele fogja rakni a kosárba, s mikor a kosár megindul, ő is megindul.
- Tu-túú!...
Tíz óra felé lovas rendőr jelent meg a piacon:
- Félre az útból! Félre!
Következett egy halottas-kocsi, üveges oldalú. Benne: ezüstös koporsó, három-négy koszorú között. Fekete tollbóbás fekete lovak, bólingatva haladók. Lovak előtt papok. Kocsi mellett fáklyások. Kocsi után vagy húsz fekete-ruhás úr, s közte kettő hajadonfőtt, síró szemű.
A harangok zúgtak. Egy falusi ló megbokrosodott.
- Jaj! - sikkantottak az árus asszonyok.
Mikor Zsuzsi megint a toronyra gondolhatott, már ugyancsak elmúlt tíz óra. A fiú is késett, - elbámészkodott valahol.
Zsuzsi sietten vitte a kosarát a torony alá.
Fordul a kettős ajtóhoz, vihogó suhanc-csoportot talál ottan. Az ajtó tárva van, s két kölyök úgy rángatódzik a fel-alá mozgó harangköteleken, mint béka a horgon. Az ajtófélfához egy úriféle fiatalember támaszkodik. Iparosféle. De iparos mégse visel olyan hosszú fekete kabátot. A fekete kabát viseltes rajta. Gyér szakála is fekete. Rozsdás nagy kulcs a kezében. Az a cigánylegény forma ember is vihog: hosszú fehér fogai kivigyorodnak gyér bajúsza alól.
S nevettükben valamennyien őrá néznek.
Zsuzsi incselkedéstől tartott, s legkivált annak a fekete ruhásnak a tréfájától. Már annyira ott volt, hogy vissza nem fordulhatott, hát csak besurrant köztük, s feliramlott a lépcsőn. Ijedtében nem is kereste a fölülről lógó kosarat, csak fel, fel: futott a grádicson nagy lobbal. Tán a huszadik fordulón állt csak meg és fülelt lehengve, lükögő szívvel, fülelt visszafelé: futnak-e utána!
Közben egyre feljebb-feljebb, mint a sziklák zergéje, mikor vadásztól menekül. Egyszercsak fenn van a világoson, a csapóajtón besugárzó napfényben. Megáll, lehelődzik. Felmenjen-e?
Már elfeledte a bizonyítványát és kisasszony-voltát: aggodalommal pillog. De lám nemcsak egy ember lehet odabent.
Nagyhangú beszéd hallatszik, szinte kiáltás :
- A fenét? Majd bizony addig várok, míg befagy az ajtóm! Én különben szóltam Füzes bácsinak. Reggel fel is jött. Dehát ő csak délután megy be.
Valami olyan hebre-habra beszéd hogy alig érthető.
El is áll, mintha lélekzenie kellene. Aztán megint megszólal:
- Nekem nincs favágóm. Az anyja sodrófáját! A város mindig aprófát küld ide. Hajnalonkint itt már deres a korlát. Nem hallom!
Zsuzsi elképedten állt a csapóajta alatt. A lépcső alatt valami lánc zörrent. Utána halk vas-nyikkanás hallatszott, kétszer egymásután, mint a kenetlen pinceajtó nyikogása, aztán nagy kondulás, megint a kettős nyikkanás, megint kondulás.
A két kondulás hangja sokáig bung a lépcső alatt.
Zsuzsi érdeklődéssel hallgatná hangnak azt a hosszan elhaló remegését, de íme nyílik a szoba ajtó, s kilép a sörényes legény. A kezében kürt.
Megfujja a sarkon kétszer:
- Tu-túú.
Másik sarkon is:
- Tu-túú.
Zsuzsi ijedten áll ott. Az ő mellében is megszólal egy hang:
- Vissza-vissza!
Azonban a lába nem engedelmeskedik.
Az őr kürtje harmadszor is szól:
- Tu-tuú.
Erős lépései a csapóajtó felé közelednek.
Az arca megjelenik a lyuk fölött. Kék szeme rányílik Zsuzsira. Meg is áll, de csak egy percre. A következő percben tovább-lép s a negyedik sarkon is megfújja a kürtöt:
- Tu-tuú.
Visszatért akkor a csapóajtóhoz és mosolygott:
- Gyrát. Mr flórája vrlak.
Furcsa volt, hogy olyan szaporán szólott. Dehát meg lehetett érteni:
- Gyere hát, már félórája várlak.
Zsuzsi valami kellemes zsibbadást érzett. Megindult. Nem, nem fogja őt gyávának látni többé az a... lófaragó.
- Csak azért jöttem, - szólalt meg odabent, - hogy elhozta-e tegnap a fiú a fejet?
S bátran nézett a legény örvendő kék szemébe, noha a mellében vert a kalapács. Méginkább megbátorodott, mikor látta, hogy a legény arcán is pirosság terjedez.
Széttekintett, hogy hol a másik?
Nem látott senkit.
Körültekintett, hogy tán a háta mögött áll?
Senki. Csak a nagy ablakok. Egy összecsukott vaságy. Egy kerek bádog-kályhácska. A kályha mellett vékony létrácska. A falon egy hámlott bőrű juhászbunda, egypár csizma is. Egy kis festetlen szekrény a fal-mellett, - régi. Rajta egy háromaraszos kürt, egy húzóharmonika, két tányér, vasszilke, vasfazék, két csésze. Aztán két kis polc a szekrény fölött: könyvek rajta, csaknem mind új és valamenyi kötetlen. És egy elfeketült fénykép, afféle vásári bádog-fénykép. (Amerikai gyorrrsfényképészet! Tessék kérrrem: csak húsz fillér!)
A szoba levegőjét kellemetlen enyvszag nehezítette. Meg is látta az enyvet mingyárt: kormos-aljú cseréplábosban bűzölgött az asztalon, a szoba közepén. Olyanféle asztalka volt az ott, amilyen mellett suszterek és csizmadiák dolgoznak. Különféle kések, árak, fúrók és ráspolyok hevertek rajta. Egy kisfűrész is.
A padlón forgács-szemét, por, kenyérhéjak. És csak két szék: egy nádszék meg egy csizmadia-szék a műhelyasztal előtt.
Azután a fiún futott végig a szemlélete: tömzsök szőke legény, kerek arcán alig mohodzó szakál és bajusz. Viseltes kék kabát van rajta, és szürke nadrág. A lábán bőrpapucs. Se nem úr, se nem paraszt, de iparos se. Valami olyanféle figura, aminőt délelőtt látni kisvárosi cirkuszokban, mikor a lovaglás művészei polgári ruhában ugrálnak abroncsba a ló hátán.
- A fejet elhozták, - habrikálta a legény, - de hát te ki vagy babám? (Dháttekvagybám?)
S a keze a leány állához emelkedett volna. Zsuzsi azonban méltóságos komolyan hárította el. A székre tette a kosarát.
- Itt az élelem is, - mondotta komolyan és pirosan, - és engem ne tegezzen, mert nekem csak a ruhám paraszti.
Harciasan nézett szembe a legénynyel, mint, ahogy a megbátorodott macska néz szembe a szobai kutyával, - csapóra készen a tíz körme.
- A legény bámult.
Zsuzsi, fölvette a kosarát.
- Hova rakjam?
- Oda a székre, - felelte a legény, mintha álomból ocsudna. Hát ki maga? Mért öltözik, ha kisasszony... Ej, mi bolondozol velem! (... blondzlvlem.) S megint pajkosan nyúlt a leány arcához.
Zsuzsi hátrább lépett.
- Igenis kisasszony! Négy polgárit végeztem. És ha akarom, feljebb megyek. Megkövetelem, hogy tisztességes szemmel nézzen reám!
A fiú elkomolyodottan pillogott:
- De hát mért öltözött...
- Azért öltöztem, mert... Hát csak azért... Nincs-e rá jogom, hogy úgy öltözködjek, ahogy akarok?
S hogy a rigó az ablakba röppent, odatekintett. Egy nagy cserép muskátli virított az ablakban, gránátszín piros csak a felső virága nyílt. A rigó a cserép széléré ugrott, s onnan lesett Zsuzsira a levelek közül:
Zsuzsi megrezzent.
- Eldönti!
- Dehogy dönti. Helyedre Fridolin! (Hjdre Frdlin!)
A rigó a válla közé kapta a fejét, felröppent a falra, a kalitkájába.
A leány utána bámult. Csak akkor látta, hogy a kalitka fölött padlásajtó is van. A keskeny létra arra szolgál.
Zsuzsi nem gondolt volna vele, de hogy a fiú úgy képedezett, megenyhült iránta.
- Ott is laknak? - kérdezte leereszkedőn.
- Lakunk, - pillogott a fiú, - a bátyám.
- Siket?
- A bátyám? Dehogy is siket. (Deosket.)
- Kiabált neki az imént.
- Kiabáltam? Dehogy is. A tűzoltókkal beszélgettem telefonon: hogy adjanak fát, és hogy legyen közte egy hársfa-hasáb vagy tuskó. Mert maguk sohse küldenek hársfát.
- Nézünk majd.
- Mert az a legpuhább. Dehát üljön le... Mi is a neve?
- Zsuzsi. Köszönöm: vár édesanyám. Isten vele... Mi is a neve?
- Átilla. (Átla.)
A leány elmosolyodott:
- Jónapot.
És kiperdült, kilebbent az ajtón.
- Nézünk majd hársfát, - mondta szinte gúnyosan egy visszatekintéssel.
S brr csakúgy perregett a fa-lépcső a lába alatt.
- Zsuzsika, - hangzott a fiú kiáltása mögötte.
A leány azonban futott le a lépcsőn a homályosig.
- Zsuzsika! - hangzott ismét a neve, - itt-felejtett valamit!
S hallatszott, hogyan robog utána a lépcsőn a fiú.
Zsuzsi csodálkozva nézett a kosarára: mit felejtett ott?
S állt tétován.
Az elméjében kérdések cikáztak: mit felejthetett fenn?
Közben a legény leérkezett hozzá, s mosolyogva nyujtotta az ablak egyetlen virágát, a gránátszín muskátlit:
- Magának nyílott Zsuzsika...
Zsuzsi habozva fogadta el a virágot. Odafenn nem fogadta volna el, de már hogy olyan rohanvást vitték utána...
- Köszönöm.
- Mikor jön el megint?
- Isten vele.
- Mikor jön el megint?
A leány nem felelt. Vigyázatosan ugrált lejebb és lejebb a lépcső fokain. A fiú utána kiáltott:
- Zsuzsika!
A leány nem felelt.
A fiú kisvártatva megint kiáltott:
- Nem vagy te kisasszony! Véled, hogy elhittem? Bánom, hogy meg nem csókoltalak!
- Szemtelen! - donogta Zsuzsi, - szemtelen!
S megállt egy percre a kötelek alatt: leverte a port a szoknyája aljáról.
A virágot mégis megtartotta. De útközben is az ismeretlen tanítóra gondolt, aki majd őt feleségül veszi, s akinek bizonyára nemcsak egy cserép muskátlija lesz a kertjében. Gyermekkorában látott afféle kerteket, mikor még az apja élt. Gyümölcsöt vásárolgatott össze az apja nyarankint a környéken. Néha őt is elvitte magával s ő vigyázott a kocsira, mikor itt-ott megálltak, - leginkább egy-egy kocsma előtt.
Tetszettek neki a falusi kiskertek.
Egy helyen a tanítóé volt a legszebb: csupa virág. A tanító fiatal ember volt, s a felesége mégfiatalabb, fehér nyakú, mosolygós. Ők is adtak el gyümölcsöt szilvát, almát. S a tanítóné felkapta és megcsókolta őt:
- Jaj, egyem a szentedet! hogy hínak?
Sokszor eszébe jutott az a boldog arcú kis tanítóné. Arra is emlékezett, hogy szélesen kihajtott gyolcs gallér volt a tanítónén, s a haja lazán omlott a nyakára, arra a hajlékony szép nyakára. No ő is olyan gallért visel majd, ha tanítóné lesz, s az ő kertjében még több muskátli virul: piros muskátli, fehér muskátli és rózsaszínű halvány, pöttyös is, amilyen Horváth ügyvéd kiskertjében látható a Kétcsillag-útcán.
Nem is emlékezett volna többé a torony oroszlánjára, de bántotta az a búcsuzkodás:
- Nem vagy te kisasszony! Véled, hogy elhittem!
- Még szerencse, - tűnődött este az ágyában könyökölve, - hogy körül nem tapogatott, mint ahogy bakák szokták a cselédlányokat, a kaszárnya mellett. Szemtelen!
S hogy ezt mondta: Szemtelen, maga előtt látta a fiú két mohó kék szemét. Abba a két szembe mondta bele a szemtelent.
S éjjel mégis minden álmában azt a kürtszót hallotta
- Tutúú-tutúú..
Akár jobbra fordult, akár balra fordult, az álmaiban meg-megszólalt az a csodás-édes kürthang:
- Tutúú-tutúú...
Úgy remegett tőle a lelke, mint ahogy az a falépcső remegett a harang búgásától.

*

Másnap az anyja már felkelt, s elvánszorgott a piacra. Ott úgyis ülve árul, ott is pihen.
Zsuzsi ismét felölthette a kisasszony-ruháját.
Boldogan szemlélte magán a harántfüggő fali tükörben szép bolyhos őszi kabátját, a mogyorószínűt, és ibolyával díszített őzszín bársony csatmáját, s a csalmájában rezgedező három kócsagtollat. Még az apjáé volt az a kócsagtoll: spirituszban szépen megfehérült.
Most látna az a szemtelen.
Már a napernyőért nyúlt, mikor arra gondolt, hogy az anyja még nem főzhet. Dél is lesz, mikorra hazavánszorog: boszankodni fog. Levetette hát a ruháját és a viseltes rózsaszín blúzát öltötte fel. Tüzet rakott, s paszujt tett föl, vasfazékban.
- Még így is, ha látna az a...
Csak délután mehetett ki az útcára.
Tudta már, hogy akkor a képzősök csak gyéren szállingóznak. A képzőépületből zongora és orgona-hangok zuhognak, dúdolognak ki az útcára. Akik kántorságot is tanulnak, azok zengetik odabent a zongorákat, s nyektetik az orgonát is. De öt órakor már elcsendesülnek a hangok, s egy csoport fiatal ember széled el az ajtó előtt.
Öt óra felé hát már arra sétált az ibolyás kalapban, mogyorószínű bolyhos kabátban, szarkaláb-szín szövetszoknyában, fehér keztyűsen, gombos cipőben a szokott könnyedke lépkedéseivel, és fitos orra mellől loppal pillantó szemérmes macska-szemével.
Pedig szeles volt az idő és borult is. A szél, csípős őszi szél. Az útcán sietősebben jártak az emberek. A hölgyek némelyike be is húzta a nyakát a boájába, s fátyolon is átpirosló orral sietett. Akik az útca végére értek, nem fordultak vissza, hogy megint végighaladjanak az aszfalton. Csak ő egymaga térülgetett-fordulgatott. Az ő orrocskája hegye is piros, de az arcán az a szokott boldog kifejezés, mintha valami édes illatot érezne a levegőben.
Mikor a torony órája az ötöt verte, felnézett a torony erkélyére. Az oroszlánfiú jelent meg ott feketés köpönyegben és kürtölte az órát:
- Tu-tu-tu-túúú...
A szél ide-oda lebbentette a köpönyegét, s gyorsan is lépkedett tovább, a torony másik sarkára:
- Tu-tu-tu-túúú...
Zsuzsi állt és nézett:
- A szemtelen! Most látna a szemtelen!
S állt és nézett, mig a fiú el nem tűnt. Várta, hogy odabent világosság gyullad. Szép lehet a torony, - gondolta, - ha az ablakai lámpafénytől világosak.
S várt-várt és nézett. Mellette jöttek, mentek. Ő csak állt és nézett a magasba.
Mikor aztán arra gondolt, hogy iszen ő voltaképpen a jövendő férjét keresi, a képző kapuján már nem jött ki senki.

*

Még este is azon gondolkozott, micsoda rettenetes volna annak a toronybelinek, ha az útcán találkoznának, s ő ránézne büszkén és hidegen, s ellépne mellette. Ijedtében nem is köszönne a boglyas, csak meresztené a szemét, s megszégyenülten kullogna vissza a toronyba.
Másnap megintcsak délután juthatott ki az útcára, de nem az ötórai szemlélkedésre, hanem a három-óraira. Mert befele-haladón is lehet látni az ifjakat. Kóta-tekercs van náluk, vagy vékony nagy lapos kötet.
Az idő napos volt. Gyenge szellőcske ingatta az útcai juharfák sárga leveleit. A gesztenyés ember aznap ült ki a kályhájával a gimnázium-iskola sarkára, s étvágygerjesztő illattal édesítette azon a sarkon a levegőt.
Zsuzsi csakúgy volt öltözve, mint az előttevaló napon, csakolyan magasan hordozta az orrocskáját, és csakolyan nem-látom arccal fogadta a legényszemek reátapadó figyelmét.
A kótás ifjak közül három tetszett neki különösen. Pörge-bajuszú vállas legény az egyik és fütyörésző ajkú, barna. Szilvaszín felső kabátot visel és zöldpettyes fekete nyakkendőt. De a nadrágja nyári szürkesávos és buggyos térdű: bizonyára nem olyan családból való, amelyik zsemlyével issza a kávét.
Nyúlánk agártermetű fiú a másik, szintén barna, komolyszemű. Elegánsabb is: új kemény kalap van a fején és keztyűt is visel, hamvasat, - azt is mostanában vehette. A nyakkendője azonban mindig az a sikoltó piros bársony, - bizonyára valami falusi kisasszonynak a kabátjából való maradék. Vajjon testvére-e az a falusi kisaszszony? Vagy...
Cvikkeres szőke fiú a harmadik. Nyájas arcú. Szinte mindig mosolyog, noha kissé hátraszegi a nyakát. Drapszín felső kabátban jár az, és kissé kacsásan. Bizonyára pocakos ember lesz belőle. De akkor is vidám marad. Azzal át lehetne élni vagy hetven kalendáriumot valami kedves falombos faluban.
Azt a három ifjút mingyárt az év elején kiválasztotta magának, s még október végén se tudta, melyikkel kezdené szívesebben a kalendáriumokat?
Azt is kileste már a hármon, hogy melyik, hol lakik. No sok minden van abban a fejecskében!...
Csak az ismerkedés!...
Ami regényt olvasott, valamennyiben a férfi kezdte az ismerkedést. Ki véletlenből eredőn, ki keresetten, illedelmesen, ki tolakodón. De mindig a férfi kezdte.
Nem bírt kieszelni semmit. Elvégre csak nem szólíthatja meg őket! Se a szobájokba be nem léphet.
Gondolt már arra is, hogy a zsebkendőjét ejti el. Dehát ha fel is veszi valamelyik, mit ér el vele? Talán egy szót sem fog szólni a fiatalember, csak felkapja s odanyujtja udvariasan. S még az is megtörténhetik, hogy oda se néz az ifjú, vagy ha odanéz is, elmegy mellette. Még tán az is megtörténik, hogy ha szól is, csak hátrabök a hüvelykujjával:
- Kisasszony elvesztette a zsebkendőjét.
No, a zsebkendővel nem fogunk madarat.
Dehát mivel és hogyan? Nem talált reá választ.
A leány-pajtásaival ha találkozott is az útcán, azok egyike se mutatkozott soha fiatalemberrel, hacsak nem testvére vagy jegyese volt az.
Dehát ha éppen képzős ifjúval sétált volna is valamelyik leány-pajtása, lehetett volna-e megállítania? Nem, az ilyesmi nem komifó, - mint a francia tanárkisasszony szokta mondani.
De hátha utána látogatná meg azt a pajtását?
Az lehetne komifó, de mégse lehet belőle semmi. Ő nem látogatta meg soha egyik iskolai leány-társát se. Hívták nem egyszer ide-oda uzsonnára kisebbkorán, nem ment sehova. Szörnyű volt neki az a gondolat, hogy viszonoznák a látogatását azok a begyes úri lányok. Látnák az udvarukon a disznóólat. Látnák a falon az anyja szoknyáit. Látnák az ajtósarokban az anyja két patkós csizmáját.
Csak valamennyire is úri volna a szobájok! Csak annyira is, mint Vájsz boltosé, akinek az útcai ablakát az ágyfa csaknem félig elfödi. De nálok semmi úri. Csak az a rongy csipkekárpit úri, az ablakon. Abban is csak az úri, hogy földig érő. Valami égett boltnak a maradványaiból vette az anyja a piacon.
Sétált.
És nem tudta: hogyan ismerkedjen meg a férjével. (Szegény Zsuzsik, kik nem Pesten jártatok iskolába...!)
Sétált.
És aznap is látta mind a három fiatalembert. Valami rajzolással járó óra volt szombatonkint délután, mert a negyedikesek rajzpapírossal és vonalzóval mentek az intézetbe. A pörge-bajúszú együtt ment a cvikkeressel. A piros-nyakkendős mingyárt utánok alig húsz lépésnyire egymagában. Mind a hárman rátekintettek, de csak azzal az érdeklődéssel, amelylyel más lányokra is. Zsuzsi szíve gyorsabban vert a szokottnál. S mint mindennap, akkor is egy regényre gondolt, amelynek címét és íróját nem nézte meg, de amelyben egy halvány fiatalember így mutatkozik be a leánynak:
- Kisasszony, ha megengedi... de nem bírok találni más alkalmat...
Dehát ezek a fiatalemberek éppenséggel nem olvasnak regényt?
Zsuzsi feltekintett a torony erkélyére és órájára.
Még öt perc híja volt a háromnak és az erkélyen nem látszott senki. Két hadnagy következett a pirosnyakkendős tanítójelölt után. Mind a kettő erősen szembenézte Zsuzsit. S ahogy mellette elhaladtak, az egyik hangosan szólott:
- Csinos kis fruska.
Zsuzsi szinte megrázkódott boldogágában. Máskor is történt már, hogy a mellette ellépők efféle véleményt pendítettek el mögötte, de aznap érzékenyebb volt iránta. Érezte hogy a két hadnagy meg is fordult. Ő persze siketül haladt tovább. Csak távolabb az órás kirakatánál állt meg egy percre, hogy az oldalsó tükör-falban magára gyönyörödjön.
- Most látna az a torony-csősz!
Pedighát nem volt az ő szépsége valami rámába való, csak amilyen a legtöbb leány a virágzása korában. Melyik virág nem szép? Bizony ritka. Csokoládét reggeliz-e a virág, vagy szalonnát? Nincs az rá írva az arcára. Zsuzsi tizenhét éves volt, s ha útlevelet kért volna akkoriban, azt írták volna bele: Keze-lába rendes, - arca rendes, - szája rendes, - foga rendes, - csupa rendes, - és különös ismertető jele: nincsen.
Így írná valami hivatalába-savanyodott útlevél-írnok.
De rendes érzésű fiatal ember bezzeg nem így írná, hanem: keze-lába szép, - arca szép, - szája szép, - foga szép, csupa szép.
S a különös ismertető jelre külön mártaná meg a pennáját.
Különös ismertető jele: mindig üde, mint a harmatos akácvirág,
s arca kifejezése: mintha mindig valami édes illatot érezne a levegőben.
Dehát az útleveleket érzéketlen pennák írják, akiknek Palcsó Zsuzsánnán minden csak rendes és rendes, és semmi különös ismertető jel rajta nem látható.
No csak valljuk meg, hogy ez az igaz.
Hogy aznap mégis megfordult a két tiszt Zsuzsi után, talán csak azért történt, hogy új cipő volt a lábán, gombos, és kissé magas sarkú. A cipőtől megnyúlik a termet. Éshát mikor még könnyű bokákon jár a fiatal termet, mindig megnézni való, - véli legfőképpen, aki hadnagy.
Nézte magát a tükörben.
- Most látna az a...
A tornyon az óra kondult: egy-kettő-három.
Zsuzsi megfordult, mintha megrántották volna. Felnézett a torony erkélyére.
Átilla jelent meg ott:
- Tu-tú...
Zsuzsi megindult, mintha telegrammot vinne. Megindult a toronynak.
De még ötöt sem lépett, harangok kondultak: litániára.
Zsuzsi meghökkent, meglassudott, elkomolyodott. Megállt a vasárus előtt és gondolkodva nézte a kirakat fűrészeit, srófjait, a kétaraszos spórherdet, kalapácsokat, fogókat, flóber-puskákat. Nézte, de nem látta.
Egyszercsak sarkon fordult, s ment a templomnak. De nem hátra, nem. A nagyajtónak ment: betért a litániára.
... Mennyországnak ajtaja: hajnali szép csillag, - könyörögj érettünk!
Beűlt a középső padba, a Szent György képe alá. Tömjénillatot érző arccal illesztette imádkozásra fehérkeztyűs kezét, s elméjében az a gondolat lebegett, hogy csak éppen beköszön hidegen-ridegen, csupán a küszöbön maradva:
- Csak azért jöttem, hogy megmondjam: hársfa nincsen. Jónapot.
Ájtatos asszony-sóhajtás hallatszott mellette. Zsuzsi megröstelkedett, és imádkozásra gondolt.
Imádkozott is fél miatyánkot. De a mindennapi kenyérnél a persely cilingelése hallatszott. Zsuzsi a ridiküljébe nyúlt és egy fillért vett elő. Hogy hozzá érkezett a persely, föltekintett.
A harangozót látta piros minisztráns ruhában, ájtatos komolyan, - olyan ájtatos komolyan, mintha soha életében nem vigyorgott volna senkire.
De nem gondolt vele. Újra kezdte a miatyánkot, és hátradőlt a padban. A fejét ájtatosan félrebillentve imádkozott volna tovább. De a nyugvó nap az ablakon át a Szent György képére világolt, s ő is odanézett.
Micsoda leányos képű vitéz az a Szent György! Diadalmas arccal áll a sárkányon. No fene rút gunár-nyakú féreg! Legyőzötten tekereg még a fűben.
Sohse látta ilyen szépnek azt a képet. És Szent György haja olyan, mint Átilláé.
Nem várta meg a litánia végét: keresztet vetett magára. Fölkelt. Térdet hajtott. Az ajtóban a szentelt víz fölé nyujtotta a kezét, s újból keresztet vetett. Kisuhant az ajtón.
S került a templom hátuljába: a toronynak.
Szinte repült felfelé a lépcső világosán. A diadal öröme még az izmait is megerősítette. Úgy fog állani ott az ajtóban olyan büszkén, mint ahogy Szent György áll a sárkány fölött.
- Csak azért jöttem...
A homályon azonban meglassudott. Ha valaki szembe fut lefelé, összeütköznek.
Hallgatódzott.
De csak az orgona méltóságos búgását hallotta, - szinte rezgett belé a lépcső:
... Mennyországnak királynéja...
A búgás aztán feljebb-feljebb hágtában fokozatosan halkult. Fent már csak az óra hideg-józan meg-megkattanása hallatszott. Mégfeljebb elmult az is.
Zsuzsi megáll az ajtónál. Kopogtat bátran, erősen.
- Bujj be ördög! - hangzik belülről.
Zsuzsi szemöldöke összerándul: rácsap a kilincsre.
S megáll, mint Szent György.
A fiú háttal feléje az asztalkát törölgeti valami rongygyal a szoba közepén. A szoba meleg és tea-szag érzik benne.
A fiú törölget.
- Beh hamar elrántottad a litániát! - mondja a fiókba nyúlva.
S egy csomó kártyát vet az asztalra.
Zsuzsi nem felelt.
Atilla megfordul és elmered.
- Bocsánat... Ah Zsuzsika... kkk... kisasszony...
S elvörösödött.
- Jónapot, - biccentett a leány gőgösen, - csak azért jöttem fel... - Tessék, - kapott székhez a fiú, - tessék. Ördögöt várok, és angyal jelenik meg... Ne haragudjon... Bocsásson meg a minapi hibámért is... Ha tudtam volna... Sohse bocsátja meg maga... Vigasztalhatatlan vagyok... Remélhetem-e, hogy megbocsát valamikor, Zsuzsika?
Olyan töredelmesen, olyan megalázkodottan állt ott, hogy Zsuzsi szívében megolvadt a jég. A kezét nyujtotta:
- Nem haragszom.
A fiú örömmel nyúlt érte, de mingyárt vissza is rántotta a kezét, és a két tenyerébe pillantott. A tomporába törölgette:
- Jaj, azt a szép fehér keztyűt... Dehogy is merem megfogni azt a szép fehér keztyűt. Poros a kezem...
Zsuzsi jóságos elmosolyodással gombolta ki a keztyűjét. Közben vissza is nyúlt a kilincsre: nem vonta még akkor be egészen az ajtót. Hát bevonta. Mert látta, hogy a kályhácskában tűz ég. A kályhán vasbögre gőzölög.
- Mit főz? - kérdezte a kezét nyujtva.
- Teát, - felelte a fiú boldogan. Szolgálok magának is...
S az ajkához kapta Zsuzsinak a kezét. Megcsókolta, mielőtt Zsuzsi elránthatta volna.
- Engedje meg, hogy szolgáljak... Ugrott a csészéért. Felkapta a rongyot az asztalról. Végigpillantott magán. Leverte a port sebtében térdéről, cipőjéről.
- Ha tudtam volna, felöltöztem volna. Bocsásson meg, hogy így vagyok. D hát tessék: üljön le Zsuzsika. Méltóztassék... A napernyőt is méltóztassék letenni, kabátot is, Zsuzsika.
Zsuzsi a kézcsóktól elpirosodottad állt ott.
- Hogyisne, - szólalt meg zavarodottan. Köszönöm, nem iszok teát. Csak azért jöttem, hogy: hársfa nincsen.
Komolyan és méltóságosan akarta mondani ezt, de inkább úgy mondta, mintha professzor előtt leckét mondana.
Azonban hogy a fiú azzal a szenynyes rongygyal törölgette a csészét, amelyikkel az imént a cipőjét porolta le, egyszerre elmult a zavarodottsága, elmosolyodott.
- Isten vele, - mosolygott a kilincset megfogva, - csak ezért jöttem.
- Dehát Zsuzsika! Ne vessen meg Zsuzsika! Ne útálja a teámat. Finom tea. Haragszik maga, haragszik..
Éreztem én akkor is, hogy maga nem parasztleány, de a ruhája...
És oly szomorúan nézett azzal az égő kék szemével, hogy Zsuzsi nem bírta lenyomni a kilincset.
- De parasztleány vagyok, - mondotta, olyan arccal, mint mikor az aranyláncos, háromtokás kanonok mondja nagyszerdán: Por és hamu vagyok.
Lebocsátkozott a székre az asztal mellé, és fehér keztyűs balkezét a napernyője gombjára hajlította.
- Parasztlány vagyok, mert anyám parasztasszony. Azért én szeretem őt. De nekem nincs okom arra, hogy paraszti ruhában járjak: négy polgárit végeztem. Most már a képző következik. Ha tanítói diplomám lesz, nem járhatok mezítláb és vasalt szoknyában. Eddig se jártam, csak most egynéhány napra öltöttem fel. Maga micsoda iparos?
S kicsinylőn nézett, szinte bigyerített is.
Átilla szeme megpillent.
- Iparos? Én nem vagyok iparos. Városi alkalmazott vagyok. Nekem évi fizetésem van itt és szabad fűtésem, amennyi kell.
Elmosolyodott:
- A legmagasabb hivatal az enyém.
- Piliuliu! - kiáltott a rigó Zsuzsinak a háta mögött.
Kellemes volt a hangja a madárnak. Zsuzsi hátra is pillantott reá. Fenn űlt a rigó az ajtó fölött, a kalitkája tetején.
- Szép hely, - mondta a leány elmosolyodva,- igen világos. És mintha a felhők között volna ez a lakás.
Átilla tiszta rongyot vett elő a szekrényből, láthatóképpen való szalvétának a rongyát: abba törölgette a két findsát újra.
- Bizony a felhők között, - bólintott dicsekvőn, - felhők a szomszédjaim, különösen borult időben. De nincs is itt por. Se sár, se egér, se bolha.
Ha véletlenül akad egy bolha, kiugratom az ablakon: törje ki a nyakát.
- Ezt hagyjuk, - mondta elkomolyodva Zsuzsi, - női társaságban nem szokás...
- Nem? Pedighát...
- Beszéljen másról.
- Hát, szóval: én ennél kellemesebb lakást nem ismerek. Itt az ablakra nem kell kárpit, mikor öltözködök.
- Ezt se folytassa.
- Hát nem igaz? Es micsoda levegő, Zsuzsika! Nyáron, mikor az öspörös kertjében virágzik az olajfa... Az ablakom mindig nyitva van. Madarak a látogatóim. Igaz-e Fridolin?
- Pilupliu, - rikkantott Fridolin.
Átilla a kályhán gőzölgő ibriket fogta fülön a rongygyal.
- Nekem ne töltsön, - szabadkozott Zsuzsi, - csak magának.
- Ej... Hát...
Az óra nagy kondulattal szólalt meg alattuk
- bung... bung...
Átilla letette az ibriket az asztalra és a kürtjéért nyúlt.
- Pardon.
Kilépett az ajtón s megfújta. Még háromszor megfújta. A harang hangja még akkor is elhalón dongott.
... Sokáig maradtam, - vélekedett Zsuzsi, - most már megyek. Szétpillantott a szobában. A szekrényke fölött lógó női arcképen állt meg a szeme, a vásári bádogfényképen. Fölkelt és odalépett. Idős nő, afféle kendős iparos-asszony. A két szeme mint a kitömött tengeri puffancsé. Az ajka erősen összecsukott.
Zsuzsi csak épp hogy rápillantott, visszaült mingyárt a helyére. Az ibrikre nézett. Valami fekete-kávé forma zavaros folyadék párált az ibrikben, de tea-szagú. Elmosolyodott.
- Most már megyek, - mondta a visszatérőnek.
S fölkelt:
- Most már megyek.
- Ilyen korán? Hát a teámat igazán nem kóstolja meg? Igen finom tea. Az öspöröséből való. A harangozó hozta. Boldogítson még kissé az itt-létével.
S fogta az ibriket: csorgatta óvatosan a lét a findsába.
Zsuzsi mosolygott:
- Maga főz magának?
- Bizony magam. Ezen a kiskályhán.
- Dehát a tea nem paszuly.
- Nem paszuly?
- Nem így való főzni.
- Hát?
Az ajtón kopogtattak, s egyben be is nyitott egy feketeruhás fiatalember. Zsuzsi azonnal megismerte, hogy a harangozó.
Szinte összerezzent.
A harangozó is nagy ablakot nyitott.
- Szerbusz! - kiáltotta Átilla, - gyere hadd mutassalak be! Üllei Pista kötél- és cérnarángató úr, az én legkedvesebb és egyetlen barátom. Palcsó Zsuzsika kisasszony, tanítójelölt.
Üllei nagy tisztelettel bókolt és vigyorította elő a foga fehérét. Zsuzsi a tanítójelölt szó kellemes hullámától érintve nyujtotta a kezét. És szeretett volna lefutni azonnal a toronyból. De ne lássák őt gyávának.
- A tea már rég várja magát, - szólalt meg elmosolyodva, - és a kártya.
- A kártya hiába! - vidámkodott Átilla, - puncsot csinálunk Zsuzsika tiszteletere.
- Nem, nem, csak kártyázzanak! Én csak kis izenettel jöttem fel, - mentegetődzött Ülleihez fordulva. Anyám szállítja a zöldséget-mit az őr úrnak, és... hogy hársfát nem szállíthat, annak a megmondására kellett feljönnöm.
- De az út oly fárasztó ide fel - kérlelte a harangozó, - kissé ülhet közöttünk kisasszony. Csinálunk puncsot!
Zsuzsi elmosolyodott: hogyan csinálnak ezek puncsot, ha teát se tudnak főzni?
- Krampampulit! - lelkesedett Átilla, - rumból! Van mazsolám is!
- Isten őrizz! - riadt meg Zsuzsi.
S az anyjára villant a gondolata.
A szeszeknek még a szagát is gyűlölte.
Mégishát maradt, hogy olyan selymesen foglalkoztak vele.
- Mi az, - kérdezte visszaülve, - hogy: cérna-rángató?
- Egyházi szabó-üzletem van, - felelte büszkén Üllei, - csakis a főtisztelendő papságnak dolgozok.
Aztán össze-vissza csevegtek mindenfélét. Zsuzsi először társalgott így fiatalemberekkel. Rangján alól valóknak ítélte őket, de kissé királynéskodni melyik nő nem szeret?
Mosolygón hallgatta őket, s olykor a cipőjére pillantott. Kissé előrenyujtotta a jobb lábát és szinte csodálkozott, hogy az ő lába az a gomboscipős, formás. Olykor meg kibocsátkozott a tekintete az ablakon. Ültében nem látta a háztetőket csak az eget. A nap éppen aranyosan alkonyodott, s mintha az a toronyszoba is benne volna az ég pompájának aranytengerében.
- Óh be szép itt!
És ivott a teából is, noha zavaros volt a tea, útálatosan zavaros. De ő nem érezte az izét. Az arca ismét azt a kifejezést öltötte fel, mintha valami kellemes virágillatot érezne. Beszélgettek. Közben megint kondult az óra. Átilla azonnal kiment és tutult. S ahogy ott állt az erkélyen az alkonyatnak aranyvilágában, a ráhulló vöröses napfényben, olyan volt, mintha nem is ennek a földi világnak volna a kürtöse.
De ez látomány csak egy-két percig tartott.
Átilla visszatért.
Zsuzsi pajkos érdeklődéssel vette el tőle a kürtöt. És belefujt. Meg se törölte a végét, úgy fujt bele. De a kürt nem szólt.
Átilla megmutatta: hogyan csucsorítsa az ajkát, s hogyan pirregesse. Megtörölte a végét a kabátja ujjában, s úgy nyujtotta Zsuzsinak, mintha valami virágcsokrot nyujtana.
Akkor aztán Zsuzsi ajkán is megszólalt a kürt:
- Trúúú...
- No, - vigyorgott a harangozó, irígylem tőled Atilla ezt a kürtöt. Zsuzsi kissé elpirult, s hogy a tekintete a rigóra fordult, arra térítette a beszédet:
- Milyen kedves az a rigó!
- Magának adom, ha szereti, - udvariaskodott Átilla, - magának adom. Fridolin!
- Oh dehogy...
A rigó már álmosan gunnyasztott a kalitkában. A hívó szóra kiröppent és Átillának az ujjára szállott.
- Oda, a kisasszony kezére.
A rigó nézett, tiprongott.
- Oda! - ismételte Átilla, - a rózsabokorra!
A rózsabokor már nyujtotta az ujját. Igen piros volt a rózsabokor.
A rigó végre is átröppent. Megült és hajlongott, mintha bókot gondolna. Zsuzsi meg akarta fogni, hogy megcsókolja:
- Jaj te édes kis!...
De a rigó visszaröppent a kalitkájába és gyankodón sandított vissza a leányra.

*

Zsuzsi azon az éjszakán nyugtalanul aludt.
Százszor is megforgatta a kérdést, hogy a két fiatalember mondhatott-e róla azután valami rosszat? Bizonnyal kártyáztak azután, hogy lekísérték, és krampampulit is ittak utána, - és őróla beszélgettek. De milyen udvarias volt mind a kettő, s kivált a harangozó! Az olyan úri ember, hogy szinte elképzelhetetlen a tű és olló a kezében. Egy tok gyujtót elgyujtogatott eléje szálankint, hogy világítson a lépcső homályába. És gyöngéden figyelmeztetgette:
- Itt vigyázzon kisasszony: itt a lépcső inog. Itt tessék ügyelni: a lépcső széle csorba.
És Átilla is mögötte:
- Itt vigyázzon a lábacskájára Zsuzsika! Itt vigyázzon: a deszka gyalulatlan: megsérti a kezecskéjét. Itt a közepe a torony útjának, Zsuzsika. Ha tudtam volna Zsuzsika, hogy feljön, magam javítottam volna meg a lépcsőket.
Így udvariaskodtak. És elkísérték volna tovább is, de ő a torony aljában elbúcsúzkodott tőlük.
Üllei nagy kört vágott a kalapjával s meghajolt:
- Alászolgája kisasszony. Örülök, hogy kegyeddel tölthettem a mai délután legszebb félóráját.
Átilla meg mohón szorongatta a kezét:
- Viszontlátásra, - rebegte édesen, - viszontlátásra, Zsuzsika.
... Vajjon, hogy értette? - tűnődött Zsuzsi az ágyában, - úgy-e hogy ő jön el? Nem, ő nem jöhet el. Tehát úgy értette, hogy majd én megyek el megint. Micsoda szemtelenség!
De azért Átilla jobban tetszett neki a harangozónál. A harangozó is fiatalember, és a ruhája szinte elegáns. Ha olyan gyűrött nem volna mindig a redengotja, teljesen elegáns volna. De Átilla mégis különb: van benne valami viruló, csupa erő és vidámság. A hararangozó bizonyára műveltebb, mégis
valahogyan idegenes. Atilla azonnal bizalmat keltő. Üllei mindig idegen.
... Szép voltam, - tűnődött boldogan, - bizonyára szép voltam: elbájoltam őket. Szinte sajnálom, hogy nem űlhetek többé ott annál az alacsony asztalkánál.
Bizonyos volt neki, hogy nem lép fel többé oda. A két fiatal ember nem nekivaló. Átillát nem fogja többé látni. A harangozóval meg, ha az útcán találkozik, csak könnyű bólintással fogadja majd a köszöntését.

Másnap délben az anyja a rigóval tért haza. A kalitkával együtt.
- Ipacs küldi, - mondotta, - a toronyőr. Honnan ismered te a toronyőrt?
Dagadt volt még a lába... és kedvetlenkedett miatta. Le is dőlt mingyárt a dívánra.
- Honnan ismered?
- Nem lógott lent a kosara, - felelte nyugodtan a leány, - fölmentem hozzá. Fridolin! Az ujjamra Fridolin! Édes kis Fridolin!
S kinyitotta a kalitka ajtaját.
- Fridolin!
A rigó azonban félőn húzódott a kalitka sarkába, és csak úgy oldalt sunyított Zsuzsira a drót közül.

Aznap délelőtt nem ment ki Zsuzsi a szokott sétájára, pedig szép napos volt az idő. De a három tanítójelölt még csak eszébe se jutott aznap délelőtt.
- Nem megyek többé oda a toronyba, - mondogatta magában többször is.
Ebéd közben gyakorta fölkelt s a rigóhoz lépett. Kínálta kenyérmorzsával, főtt répával, krumplival:
- Fridolin, édes kis Fridolin!
Az ajkát összecsucsorítva beszélt neki, mintha csecsemővel gügyögne:
- Fridolinka, egyél kis Fridolin!
A rigó búsan gunnyasztott a kalitkában, és csak félvállról nézett.
Csak mikor aprított húst nyujtott be neki, akkor ugrott elő és falt egypár falatot.
- Fridolin, - mondta örömmel a leány, - ha megszokol, itt is kedvedre röpködhetsz. Kert is van itt: fütyörészhetsz benne. Tyütyütyütyü...
Aztán arra gondolt, hogy viszonoznia illenék valamivel a rigó-ajándékot.
De mivel?
Legjobban egy seprű kellene oda, cirokseprű. Látszik, hogy nincsen aszszonyi kéz ott a toronyban. Nem is volt tán soha. Nem is lesz. Ki menne oda asszonynak? A torony remetéje... Ha fiatal is, de remete. Remeték nem házasodnak.
Mégishát mit küldjön?
Ha tavasz volna egy cserép muskátlit küldene. A magáéból. Egy fehéres rózsaszínűt. Ha nő is lakna ott a toronyban, az egész erkély körül volna rakva muskátlival. Borostyán is volna ott. Leánder is, napraforgó is. Messziről is szép volna a torony: virágtorony. A vadszőlő alulról is felfutna reá, - az a fajta, amelyet nem kell kötözni. A borostyán is felfutna alulról a tetejéig. De a férfiak az ilyesmit nem értik.
Aztán meg arra gondolt, hogy ki kellett volna loccsantania azt a moslékszín teát az ajtón, s főznie nekik tiszta, széplevű teát. Micsoda gyönyörűséggel itták volna. Nem tudják az effélék, mi a jó.
A ház előtt egy fás-kordé állt meg. A kisajtó zörrent.
- Nyisd meg a kaput, - szólalt meg az anyja, - egy kordé fát vettem. Puha fa is van közte.
- Hársfa-e? Az őr hársfát kíván.
- Amilyen olyan.
Zsuzsi kifutott.
- Mért nem hársfát hozott? - robbant az emberre.
- Hászen jegenyét mondtak, hogy hozzak.
- Nohát hozzon egy hasáb hársfát akárhonnan is. Visszavihet érte ezekből ötöt.
S másnap délután diadalmasan hágicált fel a toronyba. Mögötte a puttonhordó fiú. Négy tusok hársfát vittek fel.

Tessék!
Átilla a széken űlt, és egy másik ember nyírta. Csak úgy tótosan: egy nagy virágcserép a fején. A nyíró a cserép széle körül csettegette el a fölösleges hajat.
Zsuzsi borbélynak nézte a nyurga embert. De, ahogy az arca ráfordult, látta, hogy nem lehet más, csak Átillának a bátyja. A szőkesége és a szeme egyezett az Átilláéval. Csak épp az ajka volt keskenyebb és keserűbb vonású, az arca fakó, a szemehéja gyulladásosan vörös.
A nyírás tán el se végződött, Átilla fölugrott és udvariasan lekapta a kalapját, azazhogy a cserepet.
- Isten hozta Zsuzsika, Isten hozta! Engedje meg, hogy bemutassam Bendegúz bátyámat. Betűszedő és bagoly. Éjfélig betűszedő, éjfélutón bagoly.
- Bolond, - böffent rá Bendegúz csak épp bólintva Zsuzsinak, - éjfélig bolond, reggel nyolcig csacsi! Mer akkor is csacsi mikor alszik. Tessék kisasszony: ide a kályha mellé.
S odatette az egyetlen széket.
- Tessék.
- Köszönöm, megyek, csak...
- Dehogy is megyen. Az öcsém mondta, hogy maga mennyire kedves én is hadd ismerjem. Ne járjak el az útcán mellette úgy, hogy ne köszönjek. Söpörd el Átla a sörényedet.
Vizet öntött a vas-bögrébe és teát is vett elő a kurta szekrényből. Egy ezüstpapírosba burkolt csomócskát, meg egy papiros-csuklyában valót, ahogy a kisvárosi boltosok mérik.
- Zsuzsikának is Bende, - habricált Atilla a sörényét söpörve, - Zsuzsikának is.
- Hát persze. Csak nem veti tán meg a teánkat? Barnán szereti? Vagy csak épp...
- Ha megengedik, hogy én főzzem, - szökkent fel a leány.
S a választ meg se várva lépett a kályhához: megigazította a tüzet, s rakott is reá.
Míg a víz melegedett, beszélgettek.
Zsuzsi érdeklődéssel hallgatta, hogy Bende úr únja a tornyot.
- Amerikába, ha mehetnék, - sóhajtotta Bende, - ott mindenkinek van jövője.
- Ott magasabbak a tornyok, - pöttyentett közbe tudálékosan Zsuzsi.
Bende boszusan hümmentett:
- Lakjon bennök az ördög. Itthon is megelégeltem. A torony, Zsuzsika, ez az én életemnek az átka. De hogy hagyjam magára ezt a kölyket? Fogadott szemre bízni az effélét bajos. Iszen ha csak egyszer is gyullad tűz, amelyikre nem lát az őr szeme, elcsapják Atillát. Már pedig hatszáz korona nagy pénz. A mai keserves világban... Pláne akinek nincsen mestersége.
S gúnyosan pillantott a bátya az öcsre.
Átilla azonban megmozdult:
- Még te beszélsz, te betűkapkodó! Hát az is mesterség? Ide kapok, oda kapok. Minden rekeszen rajta a betű. Az is tudomány? Dominusz vobiszkum, az a tudomány - tisztelendő úr.

A csipkelődésükből kiértődött, hogy Bendét papnak szánta az apjok, Átillát meg kántornak. Az volt az öregnek az álma, hogy valamikor majd egyfaluban hivataloskodnak: Bende lesz a plébános, Átilla a kántor, ő meg a harangozó. Csizmadia volt az öreg, s a csizmadiák elméje sok mindent kifundál varrás és szögezés közben.
Meg is indult a tanulás meredekének mind a két gyerek, de mikorra a latin bércekre értek volna, meghalt az anyjuk.
- Igazi édesanya volt, - mondta Atilla, a bádogfényképet levéve, - nézze Zsuzsika, ilyen volt szegény. A szemét ugyan elhibázta a fényképész, meg a száját se így csukta ő, de azért mink tudjuk milyen volt.
- Bizony, - bólogatott Bende, - mink nemcsak szokásbul mondottak édesanyánknak, hanem valóban édes volt annak a szíve, Isten nyugtassa szegényt. Ha apánk megvert, ő jajgatott legjobban.
Atilla ismét megtörülte a képet, s megcsókolta, úgy akasztotta vissza a szekrény fölé.
Ahol anya hal meg, akárcsak a mestergerenda szakadt volna le: új fejezet kezdődik a család történetében.
Lent lakott addig a család a Flóriánházban, ahol Üllei lakik. Onnan hordta az asszony a kész csizmát péntekenkint a piacra. Odahordták a fejelni és talpalni való csizmákat is az öreg Ipacs kezének becsülői. A csizmák a toronyba utaztak: ott volt a műhely. Az öreg Ipacs nappal dolgozott odafenn, a legénye meg éjjel. Mi lesz, hogy lesz mármost? Fogadott asszonyra bízza-e a házat, gyerekeit, műveit, és a megbízások elfogadását? Nem lehet. Házasodni mégúgy se lehet.
Felköltözött hát a két gyerekkel a toronyba. Bende már bírhatta a virrasztást, - a legényt elbocsátotta. Bendének hajnali négyig kellett virrasztania, s tutulgatnia. Négykor odaszólhatott az apjának:
- Jó reggelt édesapám uram! Akkor aztán hétig alhatott Bende. Estefelé megint alhatott nyolcig. Akkor az apja szólt oda:
- Bende, az apád teremtésit!
Bende fölkelt. Az apja a helyére feküdt.
Elérkezik június. Kérdezi az öreg:
- Mikor lesz az egzámen?
- Huszonkettedikén, - feleli a fiú.
Elérkezik huszonkettedike. Kérdezi az öreg:
- No, hol a bizonyítvány?
- Még nem kaptuk meg, - feleli Bende.
- Hát?
- Három nap mulva.
- Haza ne gyere, ha szurkos a bizonyítvány!
Elmúlik három nap.
- No?
- Holnap, - feleli a fiú.
Másnap este nyolckor nincsen ott Bende.
Átilla megszólal:
- Én virrasztanék Bende helyett, édesapám uram.
- Mér?
- Aszonta, hogy én győjjek.
- Hát ő?
- Lent marad.
- Kinél marad? Mért marad?
- Keresztanyánknál hál.
- Mér? Mi dolga ott?
- Sír.
- Mér sír?
- Mer fél.
- Fél? Tyhű, kuttya lángos? Szurok a bizonyítvány!
- Nem tudom.
Az öreg leviharzik a toronyból: viszi magával persze a lábszíjjat is.
Bende azonban nincsen sehol. A keresztanyja, Flóriánné, színét se látta a gyereknek. És ezt el is lehetett hinni... Oly fösvény asszony az, hogy maga szájától is sajnálja a kenyeret.
Megyen másnap délután az öreg; a gimnázium igazgatójához: ott tudja meg, hogy Bende a félévi bizonyítványt elsinkófálta valahogy, s a második félévben már nem látták. Öt szekunda volt abban a bizonyítványban.
Vagy két hétig nem került Bende szem elé. Olyankor bújt haza, mikor az öreg is aludt. Akkor is csak a torony aljába lopakodott be, az aprófa mögé. Átilla táplálta ott titkon, testvériesen.
De az öreg szem végre is átlát a gyermeki ravaszságon: egyszer lefekvés helyett fenmaradt még egy órát. Fogta akkor a lámpást és a lábszíjat, és lement mezítláb a lépcsőn.
No szerencse, hogy a lábszíj nem tör csontot.
Egy öreg betűszedő mászott fel másnap sok szuszszal, kapaszkodással, megállással a toronyba, - Szőlőssi nevű, - az egyetlen betűszedő, aki még magyar ruhában, magyar csizmában rótta földi pályájának csendes útját. Aznap délelőtt érdeklődött volna egy fejelés iránt.
Látja a fiút a keserű lében. Tanácsolja az apának, hogy adja őmellé: ő majd kimódolja, hogy csak délutánonkint járjon be a fiú. Így fejelődött meg Bende sorsa is egy csizmafejeléssel együtt, amelynek ára persze belemúlt a szívességbe.
Mármost Átillának lett volna kötelessége, hogy pap legyen. Átilla azonban őszintébb volt: mingyárt az első félévben annyi szekundával tért haza, hogy még a kántorságra való számításokat is dongába döntötte.
A lábszíj-nótát persze őrajta is elhúzta a megbúsult apa. Dehát Átilla ezt rendjén valónak ismerte: előre megbélelte a kabátjának és nadrágjának veszedelmi részeit, s ordított, mintha nem is számított volna a viharra. Hiába, hát apák sorsa a csalódás, fiúk sorsa a lábszíj. A fiú elvakarta a lábszíjat, az öreg is elvakarta a fején a papságot, kántorságot, harangozóságot, - egy-két csizmadia-káromkodással persze ami nélkül az efféle ügyeket becsületesen elvégezni nem is lehető.
- Eridj, - mondta aztán másnap reggel a bús apa, - válassz magadnak: mesterséget, ha az nem kellett, amit én választottam. Estére hazagyösz, megmondod: mi leszel? Holnap már munkába állsz.
Átilla megindult s gondolkodott. Kószált s gondolkodott. Nézelődött, gondolkodott.
Legfőképpen az útcán-járó inasokat szemlélgette. Ki szurtos volt, ki festékes, ki meszes, ki fekete-kezű.
Elfáradt: leült a Kígyó-patika lépcsőjére s gondolkodott.
Megint fölkelt, járkált, gondolkodott. Megállt az esztergályos kirakata előtt és nagymagauntában a pipaszárakat nézegette ottan, meg a billiárdgolyókat, kárpittartókat és asztallábakat. Tajtékpipák is fehérkedtek ott és borostyánvégű szivarszipókák. Az egyik szipóka lófejet ábrázolt. Azt hosszasan nézegette.
- Esztergályos leszek, - jelentette este az apjának.
Persze aztán, mikor már benne volt a mesterségben, látta, hogy nem lófejeket faragnak ott, hanem csak bútor lábakat meg pipaszárakat. S vele még csak olyat se faragtatnak, hanem kisgyereket ringattatnak, hordoztatnak.
- Csitt Imruska, csitt: jön a mumus!...
A kisgyereknek egy kis falova volt afféle karajos talpú lova, amilyen a gyermekszobákban mindenütt látható.
Unalmában sokszor nézte azt a falovat, hogy milyen otromba faragás ahhoz képest, amelyik a kirakatban látható. S a formák beleragadtak az elméjébe.
Vagy öt évre rá meghalt az apjok, s a toronyőri hivatal kettőjekre maradt.

Zsuzsi nagy érdeklődéssel hallgatta a toronyi család történetét, de közben ügyelt a teára is. A szilkébe három kanálnyi teát vetett, s mikor már a tűz parazslott, kinyitotta a kályha ajtaját, és ott forralta a vizet tovább.
A víz egyszerre megbuzdult, forrt. Kapta a szilkét s loccsantott bele a forróból. Befödte a csésze aljával: a vas bögrét megint a kályha tetejére tette. És csak valami három perc múlva vette le onnan és töltötte meg belőle először a szilkét, aztán a csészéket.
- Nohát ilyen jó teát még Amerikában se főznek, - csettintett Bende.
- Mint az olvasztott arany! - lelkesedett Átilla is. Nohát ezért meg kell csókolnom azt az aranyos kis kezét!

Palcsóné azon ősztől kezdve egyre többet és többet dörrögött a leányára:
- Mért nem délelőttönkint jársz ki, mint azelőtt! Mindennap létánia! Rómába se létániáznak mindennap!
Estefelé ugyanis sokmindes dolog volt a háznál: az ólban hízó, a katrocban tömni való lúd. A másnapra való piaci árulások ügyét is akkor beszélték meg és rakogatták össze. November közepétől már sült tököt is árult Palcsóné, és babot is, aszalt gyümölcsöket is. A tököt a kertből hordták be, a babot a kamarából, a szilvát a padlásról. No sok tedd-vedd, és Zsuzsi csak este hatra-hétre vetődik haza.
- Hol jártál, hol csavarogtál, te gonosz teremtés!
- Litánián, - duzzogott Zsuzsi, - és szentbeszédet is hallgattam. - Tudja fene, hol létániázol te, és micsoda beszédeket hallgatsz te!
De kikaparom a szemedet, csak megtudjam, hogy...
- Akkor sohse vakulok meg.
De azért Zsuzsi másnap is csakúgy elment a mindennapi ájtatoskodásra: litániára és szentbeszédre. Akármilyen szél fujt, akármilyen esső esett, elment, odamaradt. És ha dolgozott is utána, szórakozott volt és álmodozó arcú és hallgatag.

*

Egy vasárnap délben, ahogy a lepénynél tartanak, megszólal a leány, - megszólal a harapás lepény mellől, könnyedkén, mintha csak valami véletlenül ötlött volna az eszébe:
- Kérőm volna, anyám.
- Kicsoda? - körkent meg Palcsóné.
Mintha azt kérdezte volna: ki gyujtja fel a házat?
A leány pillogott, mosolygott, habozva felelt:
- Nem ismeri. Az apját ismerte cs